A  KON – TIKI  zenekar

Az első szakasz

1963. első napjaiban Bartha „Döme” a következő kérdéssel fordult jó barátjához, Haász Alihoz (akivel - nem mellesleg - tizenkét/!/ éven át osztálytársak is voltak): mi lenne, ha beat-zenekart alapítanának? Kevés kérdéssel lehetett volna Haászt ekkortájt jobban meglepni. Az ismeretségi körben köztudott volt, hogy - klasszikusokat - remekül zongorázik.

Köszönhetően ez a hosszú éveken át folytatott intenzív tanulásnak, ami a kezdetekkor a technika elsajátítására, majd fokozatosan az egyre nehezebb előadási darabok megtanulására koncentrálódott. Szolfézs, összhangzattan, zeneelmélet - teljesen kimaradt. Főképpen azért, mert ezektől oly mértékben irtózott, hogy félő volt: erőltetés esetén az amúgy is erős szülői ráhatással folytatott tanulással is végérvényesen felhagy. Így ez csak nyolc év után következett be. Próbálták ugyan többen-többször ilyen-olyan érvekkel az előadóművészi pálya felé terelgetni, de a kategorikus elutasítást látván, erről letettel.

No, de azt is mindenki tudta, hogy jobbára csak a komolyzene iránt érdeklődik. A tánczenét utálta, és az akkoriban egyre inkább uralkodóvá váló új, angol-amerikai irányzat is csak mérsékelt lelkesedést váltott ki belőle. A másik dolog, ami ugyancsak meglepte: hogyan támadt barátjának ezen ötlete, mikor az soha sem zenélt? (Jó, a komoly zenét ő is szerette, és Haász mellett némileg meg is ismerte, de miként vált ki ez zenekar-alapítási ötletet?)

Bartha előállt a már teljesen kész tervével: Ő lenne a dobos (már néhány hónapja - autodidaktaként ugyan - gyakorolgat, és van némi felszerelése is), unokaöccse - aki mindkettőjük iskolatársa volt az általánosban - lenne az egyik, annak barátja pedig a másik gitáros. És jönne még egy szaxofonos, az unokaöcs /Romwalter „Satya”/ egyik sporttársa. Na, és persze Haász a zongorista.

Haásznak akkoriban biztosan nem, de - miként azt az idők során többször, több helyen is elmondta - valószínűleg a későbbiekben sem jutott volna ilyen ötlet az eszébe. De, hogy legjobb barátja javasolta - mégis illet fontolóra venni. Végülis ráállt a dologra. (Miként gondolta, hogy az egyetemi tanulmányai, valamint a nagy kedvvel és elég szép eredményekkel űzött kerékpárversenyzés mellett még erre is lesz elegendő ideje és energiája - ma már kideríthetetlen. Jópofa kísérletnek tekintette, minden különösebb távlati elképzelés nélkül.)

    A következő héten, lakásukon már együtt gyakorolt az új társulat, az elképzelhető legszerényebb felszereléssel /egy kis erősítő + hangfal a két gitárnak/. Bartha Lajos /dob/, Haász Albert /zongora/, Szabó Sándor /szaxofon/, Romwalter Sándor /ritmus gitár/ és Bayer József /szólógitár/.
(Az első három fiú húsz, a másik kettő tizennyolc éves volt.) Ezek a gyakorlások hetente kétszer ismétlődtek a továbbiakban. Az már az első alkalmakkor eldőlt, hogy bár eddig ehhez a zenéhez Haásznak legfeljebb hallgatás szinten volt köze, még így is ő lett - magas fokú hangszertudása révén - a zenei irányító. De azzal neki is már az első pillanatban szembesülnie kellett, hogy más dolog egy kottából megtanult Chopin keringőt jól előadni, és megint más egy látszólag egyszerű beat-zene szám harmónizációját - hallás után /!/ - precízen megfejteni. Kezdetben voltak is ilyen téren pontatlanságok, de azért ebbe is aránylag hamar rutint lehetett szerezni.

Eredendően a társulatnak sem vezetője, sem neve nem volt. Kb. négy hónap múlva azonban ez a téma megkerülhetetlenné vált. Ekkor kapott ugyanis lehetőséget az addig csak lakáson gyakorló társaság, hogy a Bp. Építők SC., egy belvárosi, régi, polgári lakásból kialakított klubhelyiségében felléphessen. Ugyanis feloszlott az addig ott vasárnap délutánonként játszó zenekar, és az egyik így „állástalanná" vált tag, Udvardy Gábor ajánlotta a klubvezetésnek az általa már ismert társaságot. A döntésnél – a játék színvonalán túl – az is komoly szerepet játszott, hogy Romwalter és Szabó a Bp.Építők-nél kajakozott, míg Haász ekkor már az egyesület ismert kerékpár versenyzője volt. Szóval a bemutatkozás sikeres volt. (Igaz, ekkor már Horváth Dezső dobolt. Bartha ugyanis - dicséretes önkritikával - hamar belátta, hogy felkészültsége bizony nem éri el a kívánatos szintet, és önként távozott.) Persze most már nevet is kellett választani. Mivel a társulat ekkor még kizárólag külföldi zenekarok instrumentális számait igyekezett az eredeti megszólaláshoz minél jobban hasonlító módon előadni, a Shadows együttes – ma már örökzöld - számát, a  Kon–Tiki–t választották nyitó-és záró számnak, és egyben a zenekar neveként is. Egyúttal meg kellett nevezni a zenekarvezetőt is. Az, hogy ez Haász lett - aligha meglepő. Néhány hét után már Udvardy is „régi sikereinek színhelyén” pengette a gitárt. Volt tehát már három gitáros/!/, s egyikük kezében sem volt basszusgitár (?!), ez a későbbiek ismeretében így utólag elég érthetetlennek tűnhet, de ez akkor még korántsem volt egyértelműen az. Az akkor hallható külföldi siker-számokban ugyanis vagy nem volt basszusgitár, vagy, ha volt is – azért inkább ez volt jellemző – olyan halkan és csenevészen szólt, hogy senki nem vette komolyan, így – ahogy mondani szokás – se nem osztott, se nem szorzott. És, hogy milyen volt a zenekari felszerelés? Szemléltesse ezt az a tény, hogy Haász vasárnaponként egyedül, villamoson vitte el - és a buli után haza – az együttes teljes hangfal állományát/!/, ami két, kb. televízió nagyságú hangdobozt jelentett, amit asztalossal csináltattak, és egy-egy nagyobb méretű hangszórót raktak bele.

Egy pár hónap után – miközben azonban a zenekar már jó néhány egyéb fellépésen is túl volt – nemcsak az ősz köszöntött be, hanem a zenekar életében a változások kora is. Az addigi ritmusgitáros Romwaltert Kapolyi Zoltán váltotta fel, majd alig valamivel később őt meg Tőricht György, aki mindjárt az egyébként jól képzett Bayertól is „elhódította” a szólógitárosi posztot. (Hogy pontosítsunk: Tőricht lett az elsőszámú szólógitáros, de azért Bayer sem szorult ki teljesen ebből a szerepkörből.) Közben – az akkor általános gyakorlatot követve – a zenekar ének-erősítőt építtetett egy ilyesmire szakosodott  rádióműszerésszel/elektromérnökkel, míg a hangfalakat – ahogy az már ismerős – maguk bütykölték össze. Ekkorra ugyanis az angol-amerikai slágerlistákon /kit érdekeltek egyebek?/ egyre inkább az énekes számok kezdtek dominálni, s ennek megfelelően a közönség is ezeket szerette volna hallani. Ehhez pedig valamiféle énekfelszerelésre volt szükség, és legalább egy olyan tagra, aki elfogadhatóan tudott énekelni. Szabó és Haász voltak erre a leginkább alkalmasak. A számításba jöhető számok közül kiválogatták időről-időre azokat, amelyek vagy egyikük, vagy a másikuk hangszínéhez, hangterjedelméhez többé-kevésbé passzoltak, leírták az angol szöveget /persze, fonetikusan. Ki tudott az akkori fiatalok közül angolul?/ - már amennyire a nem mindig tökéletes minőségű felvételekről lehetett -, és megpróbálták az eredeti előadó éneklését minél jobban utánozni. Szó, mi szó: nem is rosszul, sőt néha egészen jól!

Majd egy újabb váltás: Udvardy helyett Szeberényi Gábor. (A múlt ködébe vész ma már, hogy miért.) Szintén ritmusgitár. Ez már 1964 elején volt. Szinte ezzel egy időben Szabó volt kénytelen a néphadsereg kötelékébe „átigazolni”. Utódja – mert a zenekar ekkor még úgy látta, hogy a szaxofont nem lenne okos dolog nélkülözni – Nikovits Ottó lett. Szóval zajlott az élet. Bár a tagcserék, mint mindig és mindenütt, rengeteg energiát és időt emésztettek fel, (amit egyébként a zenekari játék csiszolására lehetett volna fordítani), az együttes kezdett lassan ismertté válni. Rendszeresen fellépett a Pesterzsébeti Vasas Művelődési Házban /”Csili”/. Ekkor már nem kellett lakáson próbálniuk, amit a szaporodó, és méreteiben is növekvő zenekari felszereléssel amúgy sem lett volna könnyű megoldani.

Ebben az időben kezdett a Budapesti KISZ Bizottság, - előbb csak kerületenként - az amatőr zenekaroknak (az összes beat-zenekar ekkor ilyen hivatalos státuszban volt!) vetélkedőt rendezni. Az V. kerület nagyon erős volt. Így feltétlenül komoly eredményként kell értékelni, hogy a KON–TIKI, - a METRO és a SCAMPOLO mögött, de az ECHO előtt - 1964 tavaszán a harmadik helyen végzett. Nyáron a KISZ Bizottság a zenekarok vezetői részére egy három napos táborozást szervezett Balatonszemesen. Ott volt szinte mindenki Budapestről, aki csak élt és mozgott. Illés Lajos; Bergendy Pista; Zorán; Bajtala János; Szakály Laci /KÉK-CSILLAG/; Neményi Béla /ATLANTIS/; Flamm Ferenc /ATLAS/; Kovacsics András, /OMEGA/. (Eredetileg ő volt az OMEGA vezetője!). És ki emlékszik, hogy még kik? Az biztos, hogy az egyik állandó, négytagú, reggeli-vacsora asztaltársaság a következőkből állt: Benkó Sándor /BENKÓ/; Danyi Attila /BLUE JEANS/; Haász Albert /KON-TIKI/; és Varga Tibor /SCAMPOLO/. (Danyi és Haász barátsága ekkortól datálódik.)

Az itt szerzett tapasztalatok győzték meg Haászt végleg arról, hogy basszusgitár nélkül már nem sokáig lehet boldogulni. Kapóra jött, hogy a nyár során a METRO együttes megvált Maka Bélától, aki az együttesben elektromos bőgőn játszott, és helyére egy basszusgitárost, Bokány Ferencet állított. Így Maka - aki egyébként Haász évfolyamtársa volt a Közgazdaságtudomány Egyetem Belkereskedelmi Szakán - lett  Szeberényi utódja, - de már basszusgitárral a kezében! Ez így már egy elég jó csapatnak tűnt: egy jó és egy még jobb szólógitáros, egy precíz basszusgitáros (amely hangszer eddig nem is volt a zenekarban/!/), egy pontos – bár nem virtuóz  - dobos, egy szaxofonos, meg egy zongorista (akiből viszont az egyre növekvő hangerő miatt már mind kevesebbet lehetett hallani, és az együttes által játszott számokban is alig-alig volt már a zongorának szerepe.) Kellett volna még   egy igazán jó   énekes, - mert azért Haász éneklésére nem lehetett egy komolyabb terveket dédelgető zenekart építeni – és egyre inkább látszott, hogy elektromos orgona nélkül maximum „csak félkarú óriás” lehet egy zenekar.

De ez az összeállítás sem volt hosszú életű: 1964-65 telén Tőricht és Maka egy újonnan alakult együttesbe távozott. Ez volt a DOGS. Haász hosszasan mérlegelte a kialakult helyzetben számításba jöhető variációkat, s ennek nyomán felkereste Danyit. Mióta Danyit megismerte, egyszer-kétszer együttesét is meghallgatta, és nagyon imponált neki a BLUE JEANS fiatalos, korszerű repertoárja. A KON – TIKI ez idő tájt kb. fele-fele részben instrumentális, ill. szólóénekes által előadott számokat játszott, míg Danyiék számainak túlnyomó többsége énekszám volt /jórészben többszólamú/, a legfrissebb „termésből” válogatva, - bár olykor picit „fésületlen” előadásban. Haász ajánlata az volt, hogy csináljanak a két csapatból egyet! A BLUE JEANS  adná a komplett gitáros szekciót, vagyis Imre Attila /szólógitár/, Danyí Attila /ritmusgitár/, Jeney Ferenc /basszusgitár/ - és valamennyien: + ének -, míg az új csapat másik felét a KON-TIKI-s Nikovits Ottó /szaxofon/, Horváth Dezső /dob/ és Haász Albert /zongora + ének/ alkotná.
           
        Igaz, hogy így Haász Albertnek meg kell válnia alapító társától – az amúgy Imrénél jobban gitározó, de ének szempontból használhatatlan – Bayertől, (Danyiéknak viszont dobosuktól és „vendégénekesüktől”, Szervánszky Attilától), de – Haász szerint - a megmaradó három KON – TIKI-s számára ez tűnik a legkézenfekvőbb, Danyiéknak pedig egy mindenképpen előrelépést jelentő megoldásnak. Danyi – miután a dolgot Jeneyvel és Imrével megbeszélte – elfogadta az ajánlatot. A két zenekari név közül az egyértelműen rangosabbnak számító – és amúgy szerencsésebb hangzású – KON – TIKI-t tartották meg, s mivel különösebb ok nem volt a változtatásra, Haász maradt továbbra is az együttes vezetője, aki azonban Danyit mindvégig vezetőtársának tekintette.

 
A második etap

 
        A változás kedvezően hatott a zenekar megítélésére: Imre nagyon kellemes hangú, jó stílus érzékű énekes – elsősorban az – volt. A leányok kedvence. Szólógitározása – semmi különös. "Tizenkettő egy tucat". Danyi, ritmusgitáron, amit kellett, megtett. Ha szükség volt a számban harmadik énekhangra, - a feladatot mindig jó színvonalon oldotta meg. Ez vonatkozik a basszusgitáros Jeneyre is. Haász - szerencsére – inkább olyan énekes számok előadásában mozgott otthonosan, melyek Imre hangjához kevésbé álltak közel. Így az’tán az ritkán volt kérdéses, hogy a megtanulásra kiszemelt számot melyikük énekelje, vagy - ha abban több énekhangra volt szükség – hogy ki, milyen szerepet kapjon. Mivel azonban az akkori futó slágerekben – nyilván a Shadows, a Beatles, a Rollingstones meg a többiek hatására  kialakuló, túlnyomórészt a gitár-hangra épülő zenei stílus minden régebbi konvenciót elsöprő nyomulása következtében – a zongora szerepe szinte teljesen háttérbe szorult (na, a szaxofon sem járt sokkal jobban!), az együttes  hangzása – instrumentális vonatkozásban – egysíkubbá vált. Már szinte  csak gitárok hallatszottak. Ezt persze a közönség nem vette zokon, de viszont akkor minek kell ehhez hat ember?

Ez a probléma azonban hamar megoldódott: 1965 tavaszán a KON – TIKI ismét részt vett az V. kerületi amatőr zenekari seregszemlén, ahol már – lévén, hogy az előző évi nagy vetélytársak közül egyik sem indult – egyértelmű esélyesnek számított. Ismervén a majdani zsűri összetételét, nyilvánvaló zenei ízlés világát, a zenekar a bemutatandó három szám közül az első kettőt kifejezetten ezen szempont figyelembe vételével választotta ki. Mindkettőben a szaxofonnak is komoly szerepe volt. A másodikban Nikovits – figyelmetlenség miatt – súlyosan rontott, míg a harmadikként előadott számban – nyilván az előző súlyos blamázs miatt – újra bizonytalankodott az együttes. Az eredmény: harmadik hely, ami viszont a KON – TIKI számára – az erőviszonyok ismeretében – égés volt. Danyi – aki már az egyesüléskor kétségbe vonta a szaxofon szerepeltetésének szükségességét – erőltette Nikovits menesztését, akit már Haász sem tudott szívvel-lélekkel védelmezni, hiszen visszafordíthatatlannak tűnt a szaxofon e műfajbeli szerepének a teljes elsorvadása.

Szinte ezzel egy időben érkezett Haász számára egy HOHNER orgona, Nyugat-Németországból. (Ez akkor különlegességnek számított, hiszen kevés zenekar rendelkezett még elektromos orgonával, az is, mind csak kelet-német MATADOR orgona volt. A kettő között pedig kb. olyan színvonal-különbség volt, mint egy OPEL és egy WARTBURG között! Néhány hónap óta volt ugyanez a típusú hangszere Rozsnyóinak /ATLANTIS/, majd ezután nem sokkal már Benkő /OMEGA/ is ilyenen játszott.) Hogy szót ejtsünk a zenekar felszereléséről általánosságban is: elmondhatjuk, hogy az megfelelt az élmezőnybeli zenekarok átlagos színvonalának. Ez főleg Danyi – ha egészen precízek akarunk lenni: a Danyi-szülők – áldozatkészségét dicséri.

Ami a repertoárt illeti: főleg a dallamosabb számokból csemegéztek. Beatles, Byrds, Manfred Man, Hollies, Walker Brothers, Everly Brothers, Mamas & Papas, Beach Boys, Jim Reeves, Cliff Richards, Herman  Hermits, Rockin Berries, Dave Clarke Fives, Searchers, de maradt azért néhány Shadows, Spotnicks, Johny & the Hurricanes (bár ez utóbbi együttes számai Nikovits távozása után kikerültek a műsorból).  Haász  ezenkívül nagy country-rajongó volt. Mikor általában a legtöbben a Beatles-t, Rollingstones-t, Spencer Davies-t, Hollies-t, jelölték meg kedvencükként, nála az ausztrál Seekers együttes volt a „top”. Meggyőzte társait, hogy játszanak ilyen számokat is, hiszen ezek dallamosak, jól lehet reájuk táncolni, és „időt állóak” (évekig műsoron tarthatók, mert még akkor sem lesz „ciki” őket előadni, hiszen más magyar együttestől aligha hallja ezeket a közönség.) Meg is tanultak egy csokorra való Seekers és Kingston-Trio számot, és mindenütt nagy sikerrel játszották őket.

Ebben az időben állandó helyük volt a Majakovszkij utcai /ma - meg nagyon régen - Király utca/, a Gyenes házaspár által vezetett tánciskola, és a Pesterzsébeti „Csili”. Kedvelt szereplőivé váltak a különféle iskolai rendezvényeknek, koncerteztek hasonló – vagy jobb – kategóriájú együttesekkel, és elismertségnek egyik ékes bizonyítéka volt, hogy a Zorán vezette METRO – ha valami nagyon jelentős felkérést kapott szombatra, vagy vasárnapra – gyakorta őket hívta a belvárosi Metro-Klubba, helyettesként. Mivel állandóan angol számokat játszottak, hallgattak – és már csak emiatt is rákényszerültek, hogy az angol nyelvvel ilyen-olyan szinten foglakozzanak, lassan eljutottak odáig, hogy már hallás után is viszonylag elég jól le tudták írni a szövegeket, nem fonetikusan, hanem immár eredeti nyelven is.

De – ez az együttes életében kétségkívül legfényesebb korszak – sem tartott túl soká. 1965 őszén Imrét behívták katonának. (Hajh, de sok zenész, és mennyi zenekar pályafutását befolyásolta  esetleg egy egész életre, ez – az akkoriban mindennapos – momentum!) Utódja Mercsényi Tamás lett, aki bár gitározásban messze felülmúlta Imrét, éneklésben azonban közel sem volt olyan ütőképes. (Paradoxon, hogy jó pár év múlva, mikor már hosszabban Nyugat-Németországban vendéglátós zenészként ténykedett, országos Ki-Mit-Tud-ot nyert ott az énekes-gitáros kategóriában! Ezzel nyílt meg előtte a lehetőség, hogy helyett kapjon országosan ismert, komoly gázsiért játszó ottani zenekarokban!) Ettől kezdve Haász lett a „főénekes”. Időközben Mercsényi – párhuzamosan – egy akkor alakuló trió, a hazánkban élő, és zenetanárként működő Jose Arzemendia által alapított, dél-amerikai népzenét játszó LOS MUCHACHOS tagja is lett. Így nyilvánvalóvá vált, hogy hosszútávon reá aligha, vagy csak korlátozott mértékben lehet számítani. Ezért Haász mellett a további énekesi „feladatokat” Danyi, ill. Jeney látta el. Egy idő után azonban már sehogyan sem lehetett a kétféle kötelezettséget közös nevezőre hozni. Mercsényi kiszállt, és jött helyette, egy régi/új tag, Tőricht! (Aki annak idején innen távozott a DOGS együttesbe!) De ebben az időben már nem, a szinte alapító tagnak számító Horváth Dezső – aki a kezdetektől egészen távozásáig nemcsak megjelenésében, de viselkedésében, sőt, még dobolásában/!/ is, a megtestesült úriember volt – ült a dobok mögött. Ő főiskolai tanulmányait /leginkább szülei véleménye szerint!/ nem tudta volna a zenéléssel összeegyeztetni, s ezért 1966 januárjában, közel három viharos és munkás év után, távozott az együttesből. Az egykori alapítókból így már csupán Haász maradt.

Szóval Tőricht újra a KON–TIKI –ben, a szólógitárosi poszton, míg a doboknál Hodászy János. Nem dobolt rosszabbul, mint Horváth, de - más volt. Tőricht sem érezte jól magát – zeneileg. Hozzá mindig közelebb állt a keményebb, progresszívebb hangzás, mely vonzódás a DOGS-ban töltött idő alatt még inkább megerősödött benne. Így talán nem is csoda, hogy az első adandó alkalommal, amikor egy jobb lehetőség kínálkozott (1966 nyarán az akkor alakuló METEOR-ba hívták) ismét odébb állt! (Hogy ezt egy zenekarral kétszer is megtenni mennyire tekinthető korrekt viselkedésnek – ne firtassuk!) Ez már Danyinak sok volt. (Lehet rajta csodálkozni? Aligha.) Bejelentette, hogy kilép az együttesből, összepakolta a zenekari felszerelés /hangfalak, erősítők, mikrofonok/ jelentős részét, szóval mindent, ami az övé volt – és el. Ezek után Haász közölte, Jeneyvel, hogy tekintse a KON–TIKI-t megszűntnek, és keressen másik együttest. Mással ezt nem is kellett közölnie, mivel ekkor Hodászyt – már ki tudja miért? – éppen helyettesítette valaki.

            Három és fél év után tehát feloszlott a KON–TIKI.

Nem sokkal később Haász a WANDERERS-ben folytatta. (Ottani pályafutásáról részletesen a www.Wanderers-zenekar.hu alatt; életének korábbi és későbbi szakaszáról a www.HaaszAlbert.hu honlapon részletesen olvasható.)
            Egy idő után Danyi, az általa összeverbuvált, új SCAMPOLO együttessel lépett színpadra, de ez a csapat, - bár részben a régiekből, részben elég jó képességű új tagokból állt – meg sem tudta közelíteni elismertségben a hajdani elődöt, és néhány évi szereplés után feloszlott. Ekkor Danyi az egykori ATLANTIS feltámasztásával próbálkozott. Itt is elég jó társulatot hozott össze (már, ami a zenei képességet illeti). Emberileg azonban nagyon labilis társaság volt, amely jó néhány változás után elég hamar végérvényesen eltűnt. Ezek után már kizárólag műsorvezetőként, műsorszervezőként, továbbá rádiós szerkesztőként tevékenykedett/tevékenykedik - az előbbieknél jóval nagyobb sikerrel!
            Két hónappal a Kon-Tiki megszűnése után Jeney már a FUTURAMA tagjaként pengette a gitárt, majd két év után "átigazolt" a PREMIER zenekarba. Velük került ki - hivatalos munkavállalási engedéllyel - Finnországba. Itt zenéltek közel két évig, majd szerződésük lejártakor - Jeney kivételével - hazatértek. Ő viszont ott maradt, letelepedett, néhány évig finn zenekarokban játszott, majd üzleti vállalkozásokba kezdett. Ma is ezzel foglalkozik, de - hobbiként - fiaival önálló zenei stúdiót is üzemeltet. Azok - mint hírlik - szintén ügyes zenészek.
            Horváth a Vendéglátóipari Főiskola elvégzése után, a szakmájában helyezkedett el, és végül, a belvárosi Átrium Szálló egyik felső vezetőjeként vonult nyugdíjba, 2005-ben.
            Imre, leszerelése után, a később legendássá „nemesült” KEX basszusgitárosa lett. A kilencvenes évek elején - meghalt.
            Tőricht a hazai ide-oda vándorlások után Németországban lett vendéglátó-zenész, majd ennek kapcsán – előnyös házasságot kötvén – étterem vezető (s tán’ tulajdonos is !?)
            Mercsényiről már szóltunk.
            Romwalter végig zenei pályán maradt, elsősorban vendéglátóipari vonalon.
            Szabó, a honvédségtől történő „megszabadulása” után - magát dobosnak átképezve – szintén a zenészi pályán maradt. Játszott néhány hazai együttesben, - néhány hónapig még a Haász vezette WANDERERS-ben is kisegített - majd külföldön „vendéglátózott”. Az ő további pályafutása, és a többiek sorsa – ismeretlen.


Lásd még: Kelemen András & Oláh Árpád: A magyar rock bölcsöje (1960-1970)

Néhány elérhetőség:
Danyi Attila: info@musiccitykft.hu
Horváth Dezső: dezso.horvath@t-online.hu
Haász Albert: info@haaszalbert.hu
Jeney Ferenc: ferec.jeney@pp.inet.fi

2005  április.